Himnusz

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt![3]^,[4]^,[5]

Иштен, а́лдд мег а мађарт
Јо́ кедввел, бө́ше́ггел,
Њу́јтш феле́је ве́дө́ карт,
Ха күзд елленше́ггел;
Бал шорш акит ре́ген те́п,
Хозз ра́ ви́г естендө́т,
Мегбү́нхө́дте ма́р е не́п
А му́лтат ш јөвендө́т!

Ө́шеинкет фелхоза́д
Ка́рпа́т сент бе́рце́ре,
А́лталад њерт се́п хаза́т
Бендегу́знак ве́ре.
Ш мерре зу́гнак хабјаи
Тиса́нак, Дуна́нак,
А́рпа́д хө́ш магзатјаи
Фелвира́гоза́нак.

Е́ртүнк Кунша́г мезеин
Е́рт кала́ст ленгетте́л,
Токај сө́лө́вессеин
Некта́рт чепегтетте́л.
За́сло́нк ђакран пла́нта́ла́д
Вад төрөк ша́нца́ра,
Ш њөгте Ма́ћа́ш бу́ш хада́т
Бе́чнек бүске ва́ра.

Хајх, де бүнеинк миатт
Ђу́лт хараг кебледбен,
Ш елсу́јта́д вилла́мидат
Дөргө́ феллегедбен,
Мошт рабло́ монгол њила́т
Зу́гаттад фелеттүнк,
Мајд төрөктө́л рабига́т
Ва́ллаинкра веттүнк.

Ха́њсор зенгетт ајкаин
Озма́н вад не́пе́нек
Верт хадунк чонтхалмаин
Ђө́зеделми е́нек!
Ха́њсор та́мадт тенфиад
Се́п хаза́м, кебледре,
Ш летте́л магзатод миатт
Магзатод хамвведре!

Бу́јт аз үлдөзөтт, ш феле́
Кард њу́лт барлангја́бан,
Серте не́зетт ш нем леле́
Хонја́т а хаза́бан,
Бе́рцре ха́г е́ш вөлђбе са́лл,
Бу́ ш ке́тше́г меллетте,
Ве́рөзөн ла́баина́л,
Ш ла́нгтенгер фөлетте.

Ва́р а́ллотт, мошт кө́халом,
Кедв ш өрөм рөпкедтек,
Хала́лхөрге́ш, ширалом
Зајлик ма́р хељеттек.
Ш ах, сабадша́г нем виру́л
А холтнак ве́ре́бө́л,
Ки́нзо́ рабша́г көнње хулл
А́рва́нк хө́ семе́бө́л!

Са́нд мег Иштен а мађарт
Кит ве́сек ха́ња́нак,
Њу́јтш феле́је ве́дө́ карт
Тенгере́н ки́нја́нак.
Бал шорш акит ре́ген те́п,
Хозз ра́ ви́г естендө́т,
Мегбү́нхө́дте ма́р е не́п
А му́лтат ш јөвендө́т!

Bénis le Hongrois, ô Seigneur,
Fais qu'il soit heureux et prospère,
Tends vers lui ton bras protecteur
Quand il affronte l'adversaire !
Donne à qui fut longtemps broyé
Des jours paisibles et sans peines.
Ce peuple a largement payé
Pour les temps passés ou qui viennent.

Aux Carpates, sur ton conseil
Nos aïeux osèrent s'étendre.
Quelle belle place au soleil
Tu aidas nos pères à prendre !
Aussi loin que de la Tisza
Et du Danube le flot danse,
Aux fils héroïques d'Arpad,
Tu as prodigué l'abondance.

Tu fis onduler, à l'instar
Des mers, les épis dans nos plaines,
Et tu permis que du nectar
De Tokay nos coupes soient pleines.
Grâce à toi, nos drapeaux ont pu
Flotter chez le Turc en déroute,
Les murs de Vienne être rompus
Par Matyas et ses noires troupes.

Hélas ! nos fautes, trop souvent,
Ont fait éclater ta colère.
Et de tes nuages ardents
Tu as fait jaillir le tonnerre.
Alors ce furent les Mongols,
Leurs dards sifflants et leurs pillages,
Puis le Turc qui sur notre col
Posa le joug de l'esclavage.

Que de fois, sur l'amas sanglant
Des cadavres de nos armées,
Par les cris orgueilleux d'Osman
La victoire fut proclamée !
Que de fois, ô Patrie, enfin,
Tes propres enfants t'attaquèrent !
Et par leurs crimes tu devins
L'urne funèbre de leurs frères.

Fuir ! Mais d'asile il n'était point
Contre le fer et sa furie.
Dans son propre pays, en vain
Le fuyard cherchait sa patrie.
Il allait par monts et par vaux,
Pour compagnons, douleur et doute,
Pour horizon, du sang à flots,
Et des flammes pour clef de voûte.

Là, ces ruines furent un fort,
Autrefois y régnait la joie.
À sa place, un râle de mort
Et des plaintes de cœur qu'on broie.
La liberté ne fleurit point,
Hélas ! dans le sang des victimes !
Les yeux de l'orphelin sont pleins
Des pleurs de ceux que l'on opprime.

Prends pitié du Hongrois, Seigneur.
Si souvent il fut dans les transes !
Tends vers lui un bras protecteur
Dans l'océan de ses souffrances !
Donne à qui fut longtemps broyé
Des jours paisibles et sans peines.
Ce peuple a largement payé
Pour les temps passés ou qui viennent.